StyleTöbb, mint Baranya. A hírek itt kezdődnek.

Hatvanéves lett Lipics Zsolt, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója. A vele készült interjúban pályájának meghatározó pillanatairól, a közönséggel megélt közös katarzisról és az újabb vezetői ciklus szakmai céljairól beszél – arról, hogyan lehet ma is megtölteni a nézőteret, megszólítani a fiatalokat, és megőrizni a színház varázsát egy gyorsan változó világban.

– Isten éltesse, boldog születésnapot kívánunk! Milyen érzés hatvanévesen, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójaként ünnepelni?

– Nagyon-nagyon különleges érzés. Nem vagyok a számok rabja, de a hatvan az mégiscsak hatvan. Ilyenkor az ember óhatatlanul visszanéz. Emlékszem, fiatalon azon gondolkodtam, hogy majd 2000-ben leszek 34 éves – és hát azóta eltelt jó pár év. Megható pillanat ez most. A szülővárosomban, abban a színházban ünnepelhetek, ahol gimnazistaként még csak szavaltam iskolai ünnepségeken. Óriási dolog ez, nagy megtiszteltetés. Hálás vagyok, hogy egészséges vagyok, van egy csodálatos családom, egy gyönyörű lányom – és hogy mindezt megélhetem.

– Ha visszanéz az elmúlt évekre: van olyan pillanat, ami különösen megmaradt?

– Nehéz egyetlen pillanatot kiemelni, de van egy élmény, ami újra és újra eszembe jut: A Pál utcai fiúk előadásainak vége. 1997-ben szerződtem a Pécsi Nemzeti Színházhoz színművészként, és én még színészként nem éltem meg azt, amit most igazgatóként rendszeresen átélhetek: a közönség a végén állva tapsol. Ez katartikus. Sokszor csak ezért megnézem az előadás végét. Ez az, amiért ezt a munkát csináljuk.

– Az újabb megbízatás után mik a legfontosabb művészeti és intézményi céljai az elkövetkező öt évre?

– Az első öt évben – lekopogom – szinte minden tervünket sikerült megvalósítani. Egy jól működő, nagy látogatottságú, minden korosztályt megszólító színházat hoztunk létre. Bár sok színházkedvelőnek szomorúságot okoz, nekünk viszont nagyon nagy öröm és a legnagyobb visszaigazolás, hogy most sokszor nehéz színházjegyhez jutni előadásainkra. A következő öt év legnagyobb kihívása az lesz, hogy mindezt meg tudjuk tartani. Vidéki városban élünk, a törzsközönségünk nagyjából adott, ezért folyamatosan fejlődnünk kell: még színvonalasabb előadásokat létrehozni, építeni a társulatot, fiatal tehetségeket bevonni, és választ adni arra is, hogyan lehet a közönséget kimozdítani az otthoni képernyők elől. A színház varázslat – és ezt kell újra és újra meg kell mutatnunk.

– Kulcskérdés a fiatal közönség. Lehet és kell is fiatalítani?

– Nemcsak lehet, hanem kell is. A fiatal nézők a jövő színházlátogatói, tehát ez bizonyos értelemben önös érdekünk is. De ennél fontosabb, hogy kíváncsivá tegyük őket. Meg kell mutatnunk, hogy a színház más élményt ad, mint az online világ. Jó példa erre a Rómeó és Júlia című előadásunk, amelynél tudatosan választottunk mai fordítást, illetve olyan látványt, jelmezeket és szereposztást, amely a fiatalok nyelvén is megszólal. Sokszor benézek az előadásra, és örömmel látom a szépen felöltözött, figyelő diákokat. Gondolunk a legfiatalabbakra is: gyermek- és ifjúsági előadásokkal, meseoperákkal, mesebalettekkel próbáljuk megszerettetni velük a színházat.

– A partnerségek mennyire fontosak ebben a munkában?

– Alapvető fontosságú. Kiemelt stratégiai partnerünk a Pécsi Balett, világszínvonalú művészetet képviselnek. Nemzeti színházként kötelességünk is táncszínházi előadásokat műsorra tűzni, és óriási szerencse, hogy ezt velük tehetjük meg. Egymás művészetét erősítjük, felemeljük – ennél szebb együttműködés nem nagyon létezik.

– Színész, rendező, igazgató – melyik szerep áll most a legközelebb Önhöz?

– Mindegyik másért fontos. Színészként rengeteg szerepet játszottam, a közelmúltból például Az üvegcipő Sipos urát, a Furcsa pár Felix Ungerét, vagy a Rokonok polgármesterét említeném. Most kevesebbet játszom, mert a vezetői munka rengeteg időt visz el, de nem mondtam le róla végleg. A rendezés viszont egészen új élményt adott. A király beszéde volt az első rendezésem, és minden várakozásomat felülmúlta. Másfajta felelősséget jelent, hosszabb a munkafolyamat, sokkal több előkészület, és talán nagyobb izgalom is. Amikor benézek egy előadásra, és látom az emberek arcán, hogy valóban megérintette őket, az különleges érzés.

– Az elmúlt időszak nem volt könnyű: a pályázati folyamat komoly hullámokat vert. Mit üzenne azoknak, akikben ez bizonytalanságot keltett?

– A hullámok lecsillapodtak. Több olyan cikk is megjelent, amelynek nem sok valóságalapja volt. Nem szeretnék szájkaratéba bocsátkozni, nem akarok tételesen cáfolni mindent. Én a munkámmal szeretnék válaszolni. A politika beszűrődik a mindennapjainkba, ezt sajnos nem lehet elkerülni. A vezetői feladattal együtt jár, hogy olykor célkeresztbe kerülök. Ezt vállaltam. De a legfontosabb az, hogy az előadásokra mindez nem vetült árnyékként. A nézőkért dolgozunk, és szerintem ők pontosan érzik, mi történik a színpadon. Társulatunk az ország egyik legjobbja, büszkék lehetünk rá, és megyünk tovább előre.

– Honnan van minderre energiája, mivel töltődik fel?

– Tudatosan osztom be az időmet. Most egy ideig nem rendezek, kevesebbet játszom, mert szeretnék minden erőmmel a vezetői feladatokra koncentrálni, és arra, hogy a kollégáim helyzete – anyagi és erkölcsi megbecsülése, szakmai megítélése – még jobb legyen. Kikapcsolódni is muszáj ahhoz, hogy az ember mindig fel tudjon töltődni energiával. Ha tehetem, elutazom. Szeretek a Balatonra menni, nem csak nyáron, hanem ősszel és télen is, amikor kevesebben vannak a parton. Nyáron szeretek vitorlázni. A levegőváltozás nagyon jót tesz, itt Pécsen pedig a reggeli nagy séták adnak egy kis pluszt, ami segít helyre tenni a gondolatokat. Nem panaszként mondom, de átlagosan napi 10 órát töltök munkával itt a színházban, vagy otthon a számítógép előtt. Ez a munka olyan, mintha egy autót tolnék felfelé egy lejtőn: ha elengedem, visszagurul. Folyamatosan tartani és tolni kell.

– Öt év múlva milyen Pécsi Nemzeti Színházat szeretne látni?

– Nagyon szeretném, ha addigra megújulna az épület. Megérett a felújításra, és bízom benne, hogy a minisztériumban és a városvezetésben is látják: a munkánk érdemes erre. Művészileg pedig egy vonzó, erős társulatú színházat képzelek el, ahol legalább olyan jó előadások születnek, mint most – de ha lehet, még jobbak, még attraktívabbak és látványosabbak. Idén áprilisban elindítjuk az I. Pécsi Musical Fesztivált is, amit hagyománnyá szeretnék tenni. A cél egyszerű: hogy a pécsiek és az ide látogatók öt év múlva is úgy gondoljanak ránk, mint egy helyre, ahol jó lenni.