A húsvéti ünnepkör első napjának estéjén Jézus a tanítványai körében fogyasztotta el az utolsó vacsorát. Ezt az ünnepet az Úr a zsidó nép Egyiptomból való szabadulásának emlékére rendelte el.

Étkezés közben „vette Jézus a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem. Majd vette a poharat, hálát adott, tanítványainak adta és így szólt: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetség vére, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt. 26:26-28).

Nagycsütörtökön, az utolsó vacsorára és Jézus elfogatásának a napjára emlékezik az egyház.  A böjti időszakban a nagycsütörtöki napon a lilát a fehér szín váltja fel: egykor ezen a napon fogadták vissza az egyházba a bűnbánókat, a katolikus templomokban ma is ezen a napon végzik az olajszentelést.  

A templomokban ma az utolsó vacsora eseményeit János evangéliuma szavaival idézik fel. A négy evangéliumból csak itt szerepel az a történet, mely szerint Jézus „fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát” (Jn 13,2-5).

Ez a gesztus a zsidó hagyomány szerint a szolgálatkészség, az odaadás szimbóluma volt.  Ezt idézve a 7. századtól él –eleinte csak a püspöki székesegyházakban- a nagycsütörtöki lábmosás szokása. A liturgikus esemény mintájára világi fejedelmek, uralkodók is elvégezték e szolgálatot. A bécsi udvarban a 20. századig szokásban volt, hogy az uralkodó 12 erényes életű aggastyán lábát mosta meg e napon.

A nagycsütörtöki szertartást követően a templomokban az oltár fehér terítőjét feketére cserélik, a katolikus templomokban megfosztják díszeitől, az orgonák és a harangok elhallgatnak.

A harangok ezen a napon Rómába mennek, hogy a Nagyhét egyik különleges lehetőségét adják az embereknek, és ebben az elcsendesült világban, kint és bent egyaránt a lehető legjobban éljük meg az ünnepi elmélyülést, és a csendet.

Nagycsütörtökön, miután megszűnik a harangozás, mert „a harangok Rómába mennek” – a közismert szólás szerint, és legközelebb csak Nagyszombaton szólalnak meg újra. A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történik. A kereplő gyerekek munkájukért egykor adományt is gyűjtöttek.

Kozármislenyben például ezt a szokást kotikolásnak hívták, és Nagycsütörtökön a fiúk kereplőkkel, fedőkkel és fakanállal, botokkal és lábasokkal zörgetve, hangoskodva jelezték az idő múlását, a templomba, misére hívogató harangszó helyett.

The post Nagycsütörtök appeared first on BaHír.