Tímár Miklós a 20-as évei elején járó fiatalember, akinek igen elhivatott nézetei vannak, ugyanis már most, ilyen fiatalon védelmezi Tatbánya és környékén élő lakosságot, a tűztől. Említésre méltó, hogy a tűzoltók hihetetlen segítőkészséggel rendelkeznek. Bátorságuk és elkötelezettségük nélkülözhetetlen az emberiség számára, arról nem is beszélve, hogy fizikális képességük végett, minden tekintet rájuk szegeződik és nem a tűzre.
Ezenfelül pedig, főszereplőnknek, nem volt elég ennyi kaland, belevágott, abba a különleges sportba, amit országunkban, mindössze csak három városban oktatnak, a kajakpólóba.
Ebbe a rendkívüli sportba igazán belevágta fejszéjét Miki, és nem is eredménytelenül. 2019 óta töretlenül elsőrangú játékos itt Magyarországon, de természetesen nem tudott volna elérni ilyen sikereket a csapata nélkül, akik mindenben támogatják és segítik egymást. Továbbá olyan elhatározott és lendületes ezt illetően (is), hogy a versenyek végett, tavaly 1,5 hónapot Kínában töltött.
Kaptam a lehetőségen, és megkerestem annak érdekében, hogy részletesebben be tudjon számolni a kedves érdeklődőknek, hogy mi ösztönzi őt ennyire az életben.
Miki tűzoltó énje:
Kedves Miki, a bevezető kérdésem az lenne, hogy mennyi idős voltál, mikor tudatosult benned, hogy embereken szeretnél segíteni, mint tűzoltó? Esetleg kisgyermekkori válasz volt, a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre?
Miki: Igazából bennem, nemrégiben, egészen pontosan 2020 március-, illetve áprilisban kezdett kialakulni a tűzoltás iránti szenvedélyem. Szóval jómagam, nem olyan régóta vagyok tűzoltó, azonban amikor megfogalmazódott bennem a vágy, rögtön elmentünk az adott iskolába, ahol mindent sikeresen, kiválóan teljesítettem, majd utána rögtön bejelentettek Tatabányára. Szóval erre a „Mi leszek, ha nagy leszek” kérdésre azt tudom válaszolni, hogy abból adódóan, hogy édesapám rendőr volt, nem tudom azt mondai, hogy sosem gondoltam bele, milyen lehet egy egyenruhás szervhez tartozni, de ami késik, nem múlik, és azt kell mondjam ez a tűzoltóság számomra egy remek választás volt. Nagyon jó érzés, hogy tudok segíteni többségében, az embereken, vissza tudok adni a társadalomnak, mert ez egy olyan szakma, ami megbecsült az emberek körében.
Mit szeretsz ebben a szakmában, a legjobban? Illetve mi a legszebb és legrosszabb élményed az eddigi tapasztalataid alapján?
Miki: A fentebb említettekből adódóan, pont ezt szeretem a legjobban, hogy tudok segíteni másokon. Ugyanis megvan bennem az érzés, hogy kimegyek egy káresethez és sikerül mindent megoldani, és utána egy rendkívüli érzéssel mehetek vissza a laktanyába, hogy: Igen, meg tudtuk oldani a problémát, sikerült más tulajdonába került rongálódást, vagy akár fizikai sérülést, jobb helyzetbe, vagy jobb állapotba hozni. Mindezeken felül azonban ezeknek vannak árnyoldalai. A legszebb és legrosszabb élmény olyan, amiről kicsit nehezebb nyilatkozni. Nyilvánvalóan, amikor sajnálatos módon haláleset, vagy baleset történik, azok a legrosszabbak. A legszebb tapasztalatról nem tudok beszámolni, mert én azt a nézetet vallom, hogy ez sokakat nem túl jó szögben világítana meg, de ha muszáj lenne, akkor azt mondanám, hogy az a legszebb, ha nem kell menni sehova, és úgy vagyok bent szolgálatban, hogy nem történt semmi. Mert ilyenkor tudom, hogy mindenkivel miden rendben van. Nem történt se baleset, sem tűzeset, és szerintem ezért ez a legszebb. Amit még meg tudok ez mellett említeni az a csapat. A többi srác, az összetartás, ami köztünk van az olyan, mintha a második családommal lennék. Mindenki odafigyel mindenkire, együtt főzünk, alszunk, sportolunk, takarítunk, és természetesen dolgozunk.
Végsősorban pedig kiknek tudnád ajánlani ezt a hivatást? Milyen elköteleződésekkel jár?
Miki: Azoknak tudnám ajánlani, akik úgy élik meg ezt a szakmát, hogy amikor ki kell menni egy tűzhöz, vagy balesethez, akkor úgy megyünk oda ki, hogy bennünk van a tett vágy, hogy segíteni akarunk és fogunk is. És ezt nem azért csináljuk, hogy elismertek legyünk, vagy, hogy tiszteljenek érte, hanem hogy szívünkből segítünk a társadalomnak. Az elköteleződéseknél azt figyelembe kell venni, hogy mi, tűzoltók egy 24 órás munkarendbe dolgozunk, ami eléggé fel tudja borítani a megszokott napirendet. Korlátozni tudja azt, hogy három naponta, úgymond az életünk 1/3-át ott töltjük bent a második családunkkal. Azért ez egy elég kemény döntés, ha ezt így valaki bevállalja, és hosszú időn keresztül be fog járni, és csinálja. Az évek alatt ez természetessé válik, de szerintem ez egy elég komoly elköteleződés. Nyilvánvalóan ez mellett rengeteg szabadidővel rendelkeznek a tűzoltók, mert egy 24 órás munka után, 2 napig tilos dolgoznunk (a tűzoltóságon). Illetve személyes véleményként még azt tudnám hozzáfűzni, hogy az jelentkezzen, ilyen helyre dolgozni, aki tudja értékelni azt, hogyha nem megyünk valahova. Csúnyán hangzik, de én nem szeretem azt, hogyha valaki annak örül, hogy: „Hú, de jó. Mehetünk valahova dolgozni!” Merthogy ilyenkor valaki szenved. Úgyhogy én azt szeretném, ha soha nem kéne mennünk sehova. Tehát, véleményem szerint, csak olyanok jelentkezzenek tűzoltónak, aki szeret úgy is segíteni az embereken, ha közben nem csinál semmit.
Miki sportember énje:
Most pedig térjünk rá a kajakpólóra. Mikor kezdtél bele ebbe a sportágba? Már kezdőként is ennyire megmutatkozott benne a tehetséged, esetleg sok-sok erőfeszítésbe került, vagy mind a kettő?
Miki: Elsősorban gyorsan elmesélném, hogy mi is az a kajakpóló. Összességében a vízilabda, a kosárlabda és a kajak közös gyereke. Kétszer 5 fős csapat játssza ezt a sportot, egymás ellen egy kb. 35×25-ös téglalap alakú pályán egy labdával, amit a víztől 2 méterre 1×1,5 m kapuba kell bejuttatni kézzel. Szerintem ez egy ilyen alaphiedelem, hogy a lapáttal ütjük a labdát, de ez így nem valós állítás, sőt még szabálytalan is. Mindemellett ez egy nagyon durva sport, ugyanis ez egy komoly kontakt testmozgás, ez miatt is nagyon professzionális védőfelszereléssel vannak ellátva a játékosok. Én tulajdonképp beleszülettem ebbe a sportba, mert édesapám is edzősködik, édesanyám pedig ugyanezt a sportágat űzte, illetve még a világversenyre is kijutottak mind a ketten. Jómagam már egészen fiatalkoromban 1-2 évesen, már kartondobozokból és papírcsövekkel azt játszottuk az ikertestvéremmel, hogy kajak-pólózunk, ami nyilván meg lett örökítve fényképpel is (bizonyíték!) egy emlék, hogy ténylegesen már azóta játsszuk és már akkor a szívünkhöz nőtt ez a különleges sport. Egyébként ez nagyon sokat tett hozzá, ahhoz a döntésemhez, hogy majd ezt a sportágat szeretném csinálni a későbbiekben is. Leginkább az motivált, hogy mikor fiatalabb koromban edzés után hazamentem, anyukám és apukám akkor mentek edzeni. Úgyhogy egy nagyon professzionális példa volt előttem már akkoriban is. Az úgymond tehetségem, viszonylag hamar megmutatkozott. Igen kevés idő alatt sikerült bekerülnöm a csapat elejére, bevállalni a nehezebb posztokat, az „irányító szerepet”. Mindig látszódott, hogy 1-1 dologban ügyeskedem. Véleményem szerint ez genetika is, amit a szülőktől kaptam, az úgynevezett labdaérzék, ami úgymond nem tanulható, hanem velem született adottság, és ez volt az, ami nagyon sokat segített, illetve segít is nekem. A másik pedig az, amit már említettem, hogy kiskorom óta ebben élek. Szóval mondhatni valamilyen szinten egy kis előnnyel indultam, azonban ez nem volt minden. Sok-sok év, kitartás és munka kellett, ahhoz, hogy én is hasonló eredményeket tudjak felmutatni, mint a csodás szüleim. Megjártuk a csapattal Európát, de úgy, hogy sereghajtókból lettünk nemzetközi bajnokok. Ehhez persze rengeteg könnycsepp csordult le az arcunkon, főleg kiskorunkban, de mindegyik megérte.
Milyen érzés 3 éven át, egy elsőrangú játékosnak lenni? Milyen érzés, hogy te vagy az országunk legjobb játékosa?
Miki: Mivel ez egy csapatsport, mondhatjuk, hogy igen én vagyok a legjobb játékos, de nem szeretem ezt így kihangsúlyozni, mert egyedül ezt nem tudtam volna összehozni. Kell hozzá egy olyan összetartó team, akivel minden szituációból a nyereséget tudjuk kihozni. Immáron 8. éve, hogy magyar bajnokok vagyunk, és így együtt védhetjük ezt címvédői posztot. A közösség többségével kiemelkedően magas szinten űzzük a sportot az országunkban. Éppen ezért az tudom mondai, hogy a csapattal mi is egy olyan példát szeretnénk felmutatni a fiatalabb generációnak, hogy mi mindenből lehet kihozni a legjobbat, hogy mi mindent el lehet érni.
Ezúton is szeretném megköszönni Mikinek, hogy belátást engedett az életének apró részleteibe. Sok sikert kívánunk neki, és csapatának a nagy megmérettetésekre.
